Van e új a nap alatt…

… vagy csak szarakodunk itt? Utóbbi Mel Brooks Fényes nyergek c. művéből átvett örökérvényű mondás. Őszintén szólva én csak kapkodom sokszor a fejem, amikor a szaksajtóban több millió vagy épp már milliárd dollár értékeltségű startupokról számolnak be. Valóban ennyi jó ötlet születik a világban, vagy ez csak egy modern aranyláz/buborék?

Személyes tapasztalatom szerint az ötletek három nagyobb csoportba sorolhatóak:  meglévő ötletek új megközelítése, avagy a már létező dolgok digitalizálása; a meglévő digitális megoldások fejlesztése, és az olyan ötletek megvalósítása, melyhez a távlatot valóban a digitalizáció nyitotta meg.

Gazdasági szaksajtóban, értelem szerűen, leginkább a pénzügyi szolgáltatást nyújtó, vagy ehhez kapcsolódó termékekkel foglalkoznak. A továbbiakban én is csak ezekkel foglalkoznék, és nem mutatom be a legújabb személyi edző alkalmazást, amely kiszámítja hány kalóriát futottam le. Ennek oka: ezekre több rálátásom van, illetve nyilván az olvasót is talán ez érdekli jobban.

Amiket gyakorlatilag naponta ki lehet vesézni: új pénzküldő szolgáltatások, „közösségi” finanszírozás, vagyon és kockázat kezelési alkalmazások. Vegyük szépen sorra.

Pénzküldés. Új dolog? Nem. Digitalizáció? Nekem már a netbankolás is elég digitálisnak tűnt. Akkor hol rejlik az ereje? Gyakorlatilag minden ilyen applikáció arra hivatkozik, hogy talált egy a banki szolgáltatásoknál olcsóbb módszert a pénzküldésre.

A megvalósítások gyakori alapjai: bankon és gyűjtőszámlákon keresztül, ezzel igazából csupán a nagytétel olcsóságát használták ki, ügyes, de én nem nevezném innovatívnak. Másodjára, mindenkit mindenkivel összekötő hálózat. Vagyis mindenki vezet számlát mindenki másnál, nem áll ott a bank mint egy elszámoló ház középen. Ezzel az egyetlen gond, hogy nem ugyan azt a szolgáltatást nyújtja. Miért? Mert kockázatosabb. Mi van ha a nekem tartozó ügyfél számláján likviditási problémák merülnek fel. Magyarul nem tud fizetni. Ki jár utána? A harmadik módszer: a benyújtott fizetési igények nettó teljesítése. Azonban a pénzmozgások volumenének csökkenése (pláne deviza piacokon) megnöveli a likviditási kockázatokat, így végső soron a volatilitást is. Plusz, az tisztázatlan, hogy ki állja a deviza konverzió kockázatát.

Pénzküldésnél van egy alkategória, mégpedig a bankkártyás és egyéb eszközt (például mobilt) felhasználó módszerek. Itt valóban új módszerekről van szó, nem csak egy ötlet új alkalmazásáról. Azonban sokszor ezek is még kiforratlanok. A minap olvastam egy olyan eljárásról, ahol az irányító számom és email címem segítségével fizetek. Ezeket gyakorlatileg bárki tudhatja, így egy algoritmus gondoskodik a biztonságról: megjegyzi a vásárlási szokásaimat, és ha eltérő mintát tapasztal letiltja a terhelést. Mi van ha épp külföldön akarok fizetni?

Közösségi finanszírozás. Új dolog? Gratulálok, kitaláltátok a bankot. Egy alig pár évszázados technikát. Sokszor komolyan nem értem ki mibe látja bele az innovációt. A lényeg általában, hogy a felhasználóktól összegyűjtött betéteket az alkalmazás kihelyezi a hitel igénylőihez. Ezt megelőzi egy hitel minősítés, amit saját algoritmus alapján végeznek.

Azon túl, hogy meglévő ötletet bujtatnak új köntösbe, valóban van egy újdonság. Egy fél éve volt szerencsém részt venni a Glasgow-i Közgazdasági Fórumon, ahol az előadók között szerepelt egy brit startup alapító is, hasonló profilú céggel. Az illető arról próbálta meggyőzni a hallgatóságot, hogy a bakoknak gyakorlatilag befellegzett, ilyen applikációk átveszik a banki hitelezés funkcióját a gazdaságban. Némileg kétkedve hallgattam az urat, majd az előadás végén, amikor volt lehetőség kérdezni a következő felől érdeklődtem: ki viseli a kockázatot? A betétesek, természetesen; kaptam a választ.

Ezen elkerekedett a szemem, és mielőtt az asszisztens hölgy kikapta volna a kezemből a mikrofont gyorsan kérdeztem még egyet. Mi van ha én nem akarok kockázatot vállalni? Nem megyek rá a rizikós 8 százalékra, adják oda a biztos 4-et. Ezt az előadó nem értette, miért ne akarnék 8-at keresni?

Bizony a bank azért keres többet, mivel azzal kalkulál, hogy például a kihelyezett hitelek 4 százaléka nem térül meg. Ezt, példánkban, ráterheli a maradék 96 százalékra. És ne próbálják azt se elmagyarázni, hogy az ő algoritmusuk tökéletesen szűri a hitelképességet. De milyen jó lesz, ha egy válság esetében a +8 százalékból hirtelen – 40 százalék lesz. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg ennek következtében a hitelezési hajlandóság még lejjebb ülne, mint banki rendszer esetében.

Vagyon és kockázat kezelési applikáció. Itt valóban van némi újdonság, hiszen a digitalizáció megnyitotta a távlatokat a gyors, egyszerű és pontos kalkuláció felé. Az egyetlen gondot talán az jelenti, ha a vagyon kezelése is megmarad matematikai szinten. Nem sok technikai kereskedésből meggazdagodott milliárdost ismerni, fundamentálisat viszont annál többet; így ha ezt a helyzet áll fent egy alkalmazásnál, akkor ezt én a fogyasztó megtévesztésének tekinteném. Azonban marketing fogásnak nem rossz.

Hova tovább olaj?! (2)

Tartozom egy gyors helyzetjelentéssel. Az előző cikkemben, amiben az olaj árfolyamának alakulásával foglalkoztam beérett, és már meg is hozta a gyümölcsét. A WTI és a Brent pozíciót is sikerült szép pluszban zárni. Végül mind a két típusú olajnál a shortolási lehetőség lépett életbe, de nézzük is meg mi történt pontosan!

WTI típusú olaj

A WTI árfolyama augusztus 17-én a 42 dolláros szint alatt zárt, így rá is nyitottam egy short pozit. Pont egy hétre rá már majdnem megérintette az általam említett soron következő támaszzónát, de pár centtel a cél előtt jött egy kisebb bizonytalanság, majd a jól látható közel 30 százalékos rally. Szerencsére az RSI indikátor időben jelzett, mivel egyrészt kitért a túladott zónából, másrészt áttörte az indikátor grafikonján látható ellenállást. Ennek köszönhetően a pozíciót a 38,5 dolláros szinten sikerült zárni, amivel közel 8 százalékos eredményt lehetett elérni.

Brent típusú olaj

Nem meglepő, de elég hasonló a helyzet. Ennél a terméknél is rövid voltam, mivel augusztus 19-én a 47,80 dolláros támasz alatt zárta a napot az árfolyam. Rá három napra már az előző cikkben írt támaszzóna közelében táncolt a Brent, de végül itt sem zuhant bele a várt piros tartományba. Öröm az ürömben, hogy ennek ellenére itt is sikerült több mint 7 százalékos profitot realizálni. A pozi  43,50 dolláron lett végül zárva két okból kifolyólag. Először is - jó cimborám J - az RSI jelezett a csökkenő trend törésével, másodszor pedig két egymást követő kisebb emelkedő nap után biztosabbnak láttam végleg zárni és inkább bebiztosítani az addig szerezett profitot.

Ezzel a pozíciózárással természetes nincs vége semminek, a jövőben továbbra is aktívan figyelem az olaj teljesítményét, és a fontosabb szinteken ismét jönni fognak az elemzések! (remélem hasonló sikerekkel J )

Ezért kell nekünk annyira az infláció

A kínai gazdaság súlyát a világgazdaságban nehéz nem szignifikáns faktorként látni. A növekedéshez Kína a rendszerváltás óta átlagban évi 0,5 százalékot adott hozzá, és jelenleg ez sem fog elvaporizálódni, csupán a 7  százalék helyett 6, esetleg 5 százalékos bővülés lesz. Egy 10 ezer milliárdos gazdaságnál ez még mindig lenyűgöző, azonban a piacok nem ezt árazták, így jelenleg a halotti tor farsangi bálnak számít a piaci hangulathoz képest.

 

 Forrás: WorldBank, Hozam Vadász

De miért is írom most mindezt? Már épp elkezdett hinni a piac a szeptemberi kamatemelésben (50 százalékos esélyt jóslova neki, ami visszatekintőleg rekord volt), amikor elindult a kínai para. Jó végre nem a görög jelzőt használni.

Sokak szerint így már kevésbé esélyes a szeptemberi kamatemelés, hiszen a kínai események a nyersanyag áraknak is adtak egy pofont, így a manna ként áhított infláció újfent csak váratni fog magára. De miért figyeli ezt a jegybank? És miért jó nekünk az infláció?

Egyesek talán egyből felkiáltottak, hogy „hát a fogyasztás ösztönzésére, mi másra?”. Hiszen minek vásároljak most, ha jövőre megspórolhatok X százalékot? Valóban része az intertemporális (időben eltolt) fogyasztási modellnek az infláció, de az csak az egyik fele. A másik fele a nominális kamat, amely kettő adja a reálkamatot. És a kamatok bizony jöttek le szépen az inflációval együtt, az európai reálkamatok többsége például már negatív tartományban van.

A válasz ennél kissé komplikáltabb. Én két fontos fakrort látok. A bérek, és az adósságok.

Bérek: a munkavállalók, habár a közgazdaságtan mást állít, hajlamosak csupán a nominális béreket figyelembe venni. Azok egyszerűbben átláthatóak, és természetünkből adódóan szeretünk minél nagyobb számjegyeket látni a fizetési csekkünkön. Azt sokszor már nem veszik figyelembe, hogy mennyit hagynak ott a benzinkútnál, kisboltban, nyaraláskor, vagy a közmű szolgáltatónál.

Ezzel ellentétben a munkáltató inkább a reálbéreket nézi; minek fizessem ki neki 10 mosógép árát, ha ő egy hónap alatt csak 5-öt ad el? Az infláció, mint egy láthatatlan kéz segít megoldani ezt az összeférhetetlenséget, hiszen a számjegy tud növekedni a fizetési csekken, míg a reálbér csökken, nő, vagy épp stagnál.

Hitelek tartozások: bár a kisboltos példát lehet nem veszi észre a munkavállaló, de a havi jelzálog törlesztőrészletet biztosan. A lakossági, vállalati hitelek és kamataik rögzítve vannak felvételkor, így hiába lesz a tej olcsóbb, nekem ugyan annyit kell törlesztenem. Közgazdaságtan egyszer egy: az infláció a kölcsön adótól osztja újra a javakat a kölcsön felvevőjéhez, míg a defláció épp az ellenkezőt teszi.

Az első kérdéshez visszatérve: a bérezésnél defláció esetében a munkáltató bér csökkentés helyett kénytelen más eszközökhöz nyúlni, munkaórák csökkentése, vagy a személyzeti állomány csökkentése. Előbbire jó jelenkori példa a WalMart, egy amerikai kiskereskedelmi behemót, akinek közel fél millió alkalmazottja van minimálbéren. Az ő fizetésüket emelte meg 10-12 százalékkal a cég. Ja, és a munkaóráikból is lefaragott ugyan ennyit. Az adósság reálértékének változása inkább a fogyasztással hozható kapcsolatba. Aki küszködik, hogy visszafizesse a tartozását nem fog új autót venni.

A FED központi problémája a kezdetektől a munkaerőpiac helyreállítása volt, és a fent felvázolt kapcsolatok miatt az inflációs mutatót sem hagyhatja figyelmen kívül annak vizsgálatakor. Bár a kommunikáció hivatalosan az, hogy az egészséges munkaerőpiac vezet inflációhoz, meglátásom szerint az infláció is vezethet egészséges munkaerőpiachoz. Amennyiben a döntéshozók a hivatalos álláspontot követik nem látom miért ne emelhetnének szeptemberben; a munkaerőpiac rendben van, megtették amit lehetett. Utóbbi szempontból már aggályos a kérdés.