Felszálláshoz készülve

A FED szeptemberi kamatemelésére egyre kisebb esélyt látni. Egy néhány napon belül a pénzpiacok nyakába szakadt egy frissen kibontakozott tőzsdei pánik, egy lassuló kínai gazdaság, zuhanó olajár, és politikai feszültségek Koreában és Görögországban. Ezt így felsorolva nem is annyira meglepő az amúgy is önmagát gerjesztő pánikhangulat.

De mi köze ezekhez a FED-nek? Hogy ezek közül is néhányat említsünk: Kína tartalékai amerikai állampapírokba vannak, a fél fejlődő világ dollárban van eladósodva, valamint a hazai (USA) infláció nem akar megindulni az infláció az olcsó nyersanyag áraknak hála.

Egy kamatemelés mellett: az amerikai állampapírok árfolyama lefelé korrigálna, ami fájna Kínának, a dollár erősödésével és magasabb hozamok mellett a fejlődő gazdaságoknak nehezebb lenne törleszteni adósságaikat, valamint az erősödő dollár még nyomhatna egyet az alapanyagok árán. A fejlődők már csak azért is szenvedhetnek, hiszen sokan nyersanyag exportból szereztek bevételt (Dél-Afrika, Oroszország, Brazília).

Mi szólhat mégis a kamatemelés mellett? A munkaerőpiaci kondíciók elérték céljukat, és úgy tűnik stabilizálódnak. A vagyonhatás is meghozta hatását, 1800 pontos S&P 500 mellett még mindig 200 százalékos pluszban van a piac a válságot követő szint óta; a kiskereskedelmi forgalom is viszonylag stabil növekvő pályát mutat. A piaci folyamatok mellett a döntéshozóknak azt is mérlegelniük kell, hogy egy esetleges komolyabb visszaesésnél nem maradt semmi az eszköztárukban. Ez mindenképp a mielőbbi normalizálódás felé mutat.

Az infláció, bár jelenleg nyomott szinten van, úgyszintén visszatérhet. A 100 dollár feletti szintektől épp tavaly augusztusban kezdett eltávolodni az olaj ára, így ennek hatásai lassan kikerülnek az indexből. A maginfláció, ami épp az ilyen voltailis termékektől szűri a mutatót, gyakorlatilag végig 1,5- 2 százalékos szinteken mozgott.

Jelenleg egyetlen szektort azonban szeretnék kiemelni, ez pedig az ingatlan és a jelzálog piac. Az ingatlan piaci index épp csak az elmúlt néhány negyedévben kezdett újra felfelé kanyarodni. Természetesen lemaradva, de követi a kint lévő jelzáloghitelek mennyisége is. Azért írom, hogy természetesen, hiszen csökkenő ingatlanpiaci árak mellett bolond lenne a lakosság hitelt felvenni, először kell egy pozitív megerősítés. A 2009-es válság alatt is többek között azért zuhant össze gyorsan piac, mivel akinek volt pénze se törlesztette a hitelt, hiszen minek fizessen ki még 200 ezer dollárt valamiért, ami már most is csak 150 ezret ér? Inkább vigyék a házam, én meg megtartom a 200 ezrem.

Amiért ez bizalomra adhat okot: a fent már említett vagyonhatást az emelkedő ingatlanárak erősítik, és ezáltal a fogyasztás momentuma is megmaradhat; a magasabb kihelyezett hitelállomány erősítheti az inflációt.

Utóbbi megállapítás némi magyarázatra szorul.

Ha bármely központi bank pénzt nyomtat azzal még nem növeli jelentősen a gazdaságban forgó pénz mennyiségét. A széles értelembe vett „pénzbe” betétek, ezek hitelei, hitelekből fizetett betétek, majd ezek újra kihelyezése is benne van. Ha például nyomtatunk 100 dollárt és ebből 90 kimegy hitelekbe abból a 90-ből megint lehet 81 dollárnyi hitel, és így tovább (,hiszen valaki megkapta azt a 90 dollárt és elhelyezte az ő bankjában). Így 100 dollárral 1 000 dollárt juttathatunk a gazdaságba, amennyiben 90 százalékos kihelyezéssel számolunk.

A FED pénznyomtatása, bár 2013 őszével véget ért, még korántsem mondható befejezettnek. A széles értelemben vett pénz mennyisége, habár bővül, nem követte le a monetáris bázis (jegybanki tartalékok, készpénz) bővülését. Magyarul: az újonnan kinyomtatott ropogós bankókból nem tudták a hipotetikus 90 százalékot újra is újra kihelyezni, csak kevesebbet és/vagy a körforgás megszakadt. Miért? Mert nem kellett senkinek sem a hitel.

Mit látunk most: a még kiaknázatlan potenciál ott van a pénzállomány bővítéséhez, és a kereslet is kezd élénkülni a legnagyobb osztályt képviselő hitelek iránt. Ha a folyamat vége megy, akkor abból előbb utóbb inflációnak kell lennie.

Kína tovább szívja a világ vérét

És nem csak a második leértékelődésre, és ennek turbulenciájára gondolok. Némileg az még érthető is, miutána  dollárhoz kötött árfolyam a külkereskedelmi partnerek devizáinak kosarához mérve idén eddig 13 százalékot erősödött, követve az amerikai kamatemelési várakozásokat.

De hogy is jutott igáig Kína? A kínai gazdaság (eddigi) alapja: 47 százalék befektetés, 4-6 százalék külkereskedelmi többlet az globális üzleti ciklustól függően, a maradék pedig belső fogyasztás a köz és privát javaknak. A nyugati világ 22 százalékos átlagos befektetési rátáját jócskán meghaladják, így nem túlzás azt állítani, hogy még mindig a gazdaság fejlesztése és a nyugati gazdaságok táplálása köti le a kínai erőforrások legnagyobb részét.

Mindenek mellett ezekkel a számokhoz egy csupán 23-24 százalékos megtakarítás ráta tartozik. Miért fontos ez? Azok az erőforrások, amiket befektet egy gazdaság beruházásokba, avagy külföldön értékesíti mind az ő potenciális fogyasztását csökkentik. Ami ily módon lejön a fogyasztásból tekintjük közgazdasági megtakarításnak. Ergo, ha a megtakarítási rátám nem éri el a nettó export és beruházások együttes értékét a maradékot nekik is kölcsön kell kérni valahonnan. Nem csoda, hogy ezzel a gazdasági modellel a kínai gazdaság folyamatosan külső finanszírozásra szorult a növekedés éveiben.

A világgazdaságra, folyamatos finanszírozási igényen túlmenőleg, ez a gazdasági modell azt jelenti, Kína ahelyett hogy részt venne az adok-kapok játékban, csak a kapok oldalon szeretne állni. Egyszerűbben, míg kínálatban dúskál a világgazdaság, és szűkölködik fogyasztásban a kínai vezetés erre még rá is erősít devizájának leértékelésével. Az új, fenntarthatóbb modellt egy a saját belső keresletre támaszkodó Kína jelenthetné, egy olyan növekedési pályával, ami inkább fogyasztás orientált, az export helyett.

A kapacitások bővítése a világ harmadik gazdaságában már szinte felelőtlenségnek minősül, hiszen kinek fogok vele gyártani, ha a velem egyenrangú felek már így is köszönik jól vannak, én pedig nem akarok fogyasztani. Elsősorban nem a külvilággal, de magukkal szemben tartom felelőtlenségnek.

Hosszú távon így a deviza leértékelés sem fog tartós megoldást jelenteni. Bár a versenyképességet visszaállítja, így kiszoríthat másokat a piacról, akik ezáltal nem tudnak olyan aktivitással részt venni a világgazdasági folyamatokban. Amennyiben nem tudok értéket teremteni úgy fogyasztani sem tudok, így előbb utóbb a kereslet is elapadhat a világpiacon. Bár sokan a gazdaság motorjaként emlegetik Kínát, a nagy kínai versenyképesség, és a növekedési mutatókhoz való makacs ragaszkodás könnyen visszavethet ezáltal a világ növekedéséből. A magasabb életszínvonal és tartós kínai fogyasztás inkább katalizálhatná a gazdasági növekedést meglátásom szerint.

Hova tovább olaj?!

Az elmúlt év egyik nagy sztorija az olaj árfolyamának hatalmas zakója volt. Az előző nyár elején megkezdett esés a 120 dolláros szintekről ez év januárjára egészen a 45 dolláros szintekig taszította a fekete arany árát. Mind a kínálati, mind pedig a keresleti oldalon is jelentkeztek olyan tényezők, amik nyomás alá helyezték az árfolyamot. Az OPEC legbefolyásosabb tagja – Szaúd-Arábia továbbra sem változtatott a kitermelési kvótákon, amivel az elsődleges célja, hogy visszaszerezze az elmúlt években elvesztett piaci részesedését, így ennek köszönhetően egy jelentős túlkínálat jelentkezett a piacon. Keresleti oldalon pedig a kínai gazdaság látványos lassulása fokozza a befektetők aggodalmát, hiszen a hatalmas gazdaság olajigénye a lassulással párhuzamos folyamatosan csökken. Az olaj jelenlegi helyzetén az sem segít, hogy megszületett az iráni atomprogramról szóló megállapodás, aminek következményeképp az amerikaiak megszűntetik az Iránt sújtó embargót, ez pedig nem jelent mást, minthogy az iráni olaj is szabadon befolyhat a piacara, ami további kínálatnövekedéshez fog vezetni. (az IEA előrejelzése szerint 2016-ban akár 1,4 millió hordónyi napi túlkínálat jelentkezhet az olaj piacán.)

Ez idáig mind szép és jó, de mit mutatnak a grafikonok, mire számíthatunk a következő napokban, hetekben?

WTI típusú olaj

Az WTI típusú olaj árfolyam jelenleg az év eleje óta kialakult támaszon táncol. A hetes grafikonon láthatjuk, hogy ez a támasz már kétszer is sikeresen megállította az nyersanyag esését. Amennyiben az árfolyam harmadik nekifutásra letörné a 43 dolláros szintet, akkor könnyen a 33-37 dolláros zóna környékéig eshet az olaj. Ezen az időtávon bíztató jel, hogy az RSI indikátornál egy kisebb divergencia mutatkozik, mivel annak ellenére, hogy az árfolyam jelenleg mélyebb szinten tartózkodik mint márciusban, az indikátor nem ütött újabb mélypontot. Ha ismét sikerülne felpattannia az árfolyamnak, akkor a legközelebbi ellenállás 52,8 dollár környékén található, ahol a 25 hetes mozgóátlag is húzódik. (Ez még a jövő zenéje, de az 52,8 dollár után az 59,7 dolláros szint lehet a következő megálló.)

Közelebbről, napi bontásban megvizsgálva a grafikont látszik, hogy az elmúlt hónapban szinte megállás nélkül közel 30 százalékot esett az árfolyam, így ismét közel került a márciusban látott 42 dolláros lokális mélyponthoz. Egy ekkora esést követően könnyen elképzelhető, hogy egy természetes korrekció veheti kezdetét a jelenlegi szintekről. A lehetséges korrekció valószínűségét növeli, hogy ezen az időtávon is  - hasonlóan a hetes grafikonon látottakhoz – az RSI indikátornál egy divergencia mutatkozik.

Két féle stratégia fogalmazható meg, időtávtól függően.

Hosszabb távon - hetes chart alapján - amennyiben elesik a jelenlegi 41-42 dolláros támasz, akkor egészen a 33-37 dolláros újabb támaszokig eshet az árfolyam. Amennyiben sikerülne felpattannia az olajnak, akkor közel az 53 dolláros szinthez helyezhetjük a take-profitunkat.

A napi bontás szerint, ha az árfolyam áttörné a július óta tartó rövid távú csökkenő trendvonalat és a 44 dollár környékén lévő ellenállást, akkor első körben a 47-49 dolláros szintekig tarthat az emelkedés. Ha a 42 dolláros szint ezúttal nem tudná megtartani az olaj esését, akkor a hetes bontásban említett short pozi lép életbe.

Brent típusú olaj

Az európai Brent típusú olajnál nagyon hasonló a helyzet, úgyhogy nem is taglalnám olyan hosszan, csupán a kereskedési instrukciókat fogalmaznám meg.

Hetes időtávon, amennyiben a 47,80 dolláros szint alatt zárná a hetet az olaj, akkor a következő akadályt a 36-41 dolláros támasz zóna jelentheti. Ha a jelenlegi támasz sikeresen megtartja az árfolyamot, amit az RSI indikátornál látható divergencia sugallhat, akkor az első ellenállás 54,40 dolláron található. (Távolba tekintő megjegyzés, de az 54,4 dollár után 62 dolláron húzódik a következő akadály.)

A napi grafikon szerint, ha sikerülne az olajnak átlendülnie a június óta élő csökkenő trendvonalon, akkor egészen az 58-62 dolláros ellenállásig szállhat az olaj. Ott valószínűleg komoly akadályokba fog ütközni, mivel több korábbi meghatározó szint, illetve a főbb (100,200) mozgóátlagok is itt húzódnak. Az RSI itt nem ad optimizmusra okot, mivel az árfolyammal párhuzamosan egy csökkenő trendben mozog. Ha a 45-48 dolláros zóna nem tudja megtartani az esést, akkor a hetes időtávon vázolt short pozíció felvétele ajánlott.

A fentebb említett szintek „jelentősége” természetesen változhat, ezért – ahogyan miden pozíciót – ezt is érdemes lesz folyamatosan figyelemmel kísérni. Stop-loss szinteket direkt nem jelöltem ki, mivel egyrészt úgy gondolom, hogy ez mindenkinek az egyéni kockázattűrő képességétől függ, (azért próbáljunk törekedni a 2:1 arányú nyereség/veszteségre). Másodrészt ez nem egy konkrét kereskedési tipp, hanem feltételes ajánlás (mivel mind a két terméknél csak későbbi szinteken lesz érdemes beszállni, függően a következő napok kimenetelétől), így az SL szinteket a jövőben felvett pozihoz lesz érdemes igazítani.

Bérnövekedést mindenkinek?

Kivételesen nem egy újabb központi banki ’csodafegyverről’ lesz szó, hanem egy sokkal kényesebb témáról, a vagyoni egyenlőtlenség témájáról lesz szó. A vizsgálódás ezen belül is jelenleg az Egyesült Államokra korlátozódik, azonban a következtetések nem veszítik érvényüket a tengerentúli területek elhagyásával.

A növekvő vagyoni különbségek a társadalomban már már riasztó méreteket öltöttek az elmúlt időszakban, és itt nem csak az zavaró, hogy a szomszédom szomszédja többet keres, de hogy egész társadalmi rétegek látszanak végleg elszakadni egymástól. Ez előbb utóbb a tőke monopolizálódásához, illetve átjárhatatlan társadalmi korlátokhoz vezethet. Joseph Blasi, amerikai közgazdász professzor, nemrég a jelenlegi állapotot találóan inkább a feudalizmussal azonosította, mintsem kapitalista berendezkedéssel.

Az elmúlt hetekben a szaksajtóban viszonylag nagy port kavart a Gravity Payments amerikai start-up cég esete. Röviden annyi történt, hogy a cég vezérigazgatója, részben saját díjazásának csökkentésével, kiegyenlítette az alkalmazotti fizetéseket. Ezzel sikeresen majdnem csődbe juttatta cégét.

Bár a hír hallatán sokak tapsikoltak örömükben, mondván, hogy itt az élő példa, hogy a kommunizmus nem életképes, ez talán némileg túlzás. Először is ha már élő példa kell ott van a Szovjetunió, ahol azt sem lehet állítani, hogy csak azért nem életképes, mert a kapitalizmus fertője veszi körül; akkor egy fél világon nem működött az elmélet. Másodjára ezt nem nevezném kommunizmusnak, hiszen az egyik legfontosabb alapelv, a tőke közkézbe vétele nem valósult meg.

Azonban egyvalami valóban világos lett: annyit érsz amennyit megtermelsz, amely érték nagyban függ a tömegek, és nem csak egy-két gazdag ember, ízlésétől, fogyasztási szokásától. A csődközeli helyzet egyik okozója a menedzsment leamortizálódása volt. A menedzserek legnagyobb része elhagyta a céget, minek után a pályakezdő fizetések megegyeztek az övéikkel. Sokszor a ledolgozott munkaórák száma volt a vitaalap a konfliktusok során, azonban az alábbi ábrákon is látszik, hogy ez messze nincs összhangban a teremtett értékkel. 

Forrás: The Economist

Ahhoz, hogy megértsük mit szül az, ha a juttatások kiegyenlítődnek, és megszűnik a motiváció a versenyre az alábbi ábra nyújthat példát. Bár, mint valószínűleg már sokan olvasták, ez sem lesz már sokáig helytálló példa, de nem a versenyhiány miatt nem.

Megoldások a problémára lehet a „kommunizmus”, vagy épp hogy kapitalizmus normál irányába való fordulás, és az alkalmazotti bérezésbe részben belekalkulálni a profit egy hányadát. Ez nem tiszta veszteség a tulajdonosnak sem, hiszen így az alkalmazottak motivációja növelhető. Ugyanakkor sajnos a már-már utópisztikus elgondolást sem lehet teljesen kiaknázni.

Aki fektetett már vállalatokba, például részvényeken keresztül, az tudja, hogy a magasabb hozammal még valami társul: magasabb kockázatok. Felmerül hát a morális kérdés, hogy szabad e, ha csak részben is, valakinek a bérezését a bizonytalan piaci ciklusokhoz kötni, aki épp csak kijön a hó végére. Ez szintén csökkenthető lenne a társadalom egészében a középosztály bővítésével, amely már önmagában egyenlőbbé tenné a mérleget a magasabb hozzáadott érték előállításával.

A kérdés nem egyszerű, és valószínűleg éveket lehetne vitatkozni a témában, így csak egy záró gondolatot illesztenék ide: habár a jelenlegi bérezési sémák legnagyobb része fix, itt is van kockázat. Egy gazdasági lejtmenet esetén a fogyasztás csökkenése miatt ezt a fix összeget is el lehet veszíteni. Talán felxibilisebb bérezés mellett a személyi ráfordítások automatikusan adaptálódnának, így az adott munkaerő képes lenne kitermelni a költségét és, ha kevesebbet is, nem kellene teljesen a jóléti intézkedésekre hagyatkoznia.

Akkor most tényleg lassulunk?

A kínai kiábrándító pénteki beszerzési menedzser indexe (Caixin Manufacturing PMI) a gazdasági zsugorodás jeleit mutatta, jelentős részben ennek köszönhető a hétfői kereskedés mint egy 8 százalékos zuhanása a Shanghai parketten.

Egyes források szerint a második negyedéves kínai GDP számok is azért csúszhattak egy bő hetet, mivel kozmetikázni kellett rajtuk, hogy ne múlják alul a 7 százalékos várakozást/kormány célt. A növekedés ennek megfelelően épp 7 százalék lett, legalábbis papíron. Ezzel trükközni úgy lehet, hogy miután a gazdaságban elsősorban a nominális növekedést mérik, alul lehet becsülni GDP deflátort (inflációt vagy pénzromlást), így a reál növekedést kissé felfele húzni.

A hírekre az európai indexeket is elkezdték adni, amit a (leginkább) német autógyártóknál még meg is lehetne érteni, hiszen forgalmuk jelentős részét bonyolítják immár Kínában. Azonban a jelenlegi gyorsjelentési szezonnál kellemes meglepetést és emelkedést (esésnél is lehet „kellemes” a meglepetés ha a vártnál kisebbet bukunk) produkáló papírok árfolyama is lefelé vette az irányt.

Ezalatt a ma megjelent hitelezési bővülést úgy tűnik figyelmen kívül hagyták a befektetők, míg egy hónapja Görögország tette rá a szemtakarót mindenkire, most Kína vette át ezt a szerepet. Vagy talán tényleg lassulunk?

Az olajár tovább esik, bár itt nem egyértelmű a kép: az Iráni megállapodás is nyilván megmozgatta a befektetők várakozásait, az esetleges FED kamatemelés sem hat pozitívan a fekete arany árfolyamára (az ezzel párhuzamosan erősödő dollár miatt), illetve nyilván olyanok is akadtak, akik már a Kínai recessziót árazzák.

A hozamok sem nyújtanak igazi mankót. A rövid távú ingadozásokat inkább a kockázati kedv hajtja, az Egyesült Államokban a FED kamatemelése körüli bizonytalanság is borzolja a kedélyeket, míg Európában a reál kamatok és inflációs várakozások is jönnek lassan lefelé júniusi csúcsukról. Különösen érdekes ez a németeknél, hiszen ott mindig is volt növekedés, az indikátorok azóta sem romlottak el, és a feszes munkaerő piaci helyzet mellett náluk üthet be legerősebben és leghamarabb a EKB tantrum bombája és az infláció.

Azonban utóbbi a benchmark több periféria hozammal szemben, a németekhez árazzák például a spanyol vagy portugál felárakat, így az EKB-nak egyáltalán nem mindegy, hogy hol állnak a német hozamok. Az adómorálból ötösre vizsgázó állammal azonban szerencséje van, rekord alacsony forrásbevonásra kerül sor 2015-ben Németországban. Olyannyira, hogy hacsak nem csoportosít át az EKB az eszközvásárlásaival, akkor a júliusi német nettó kibocsátás negatív lesz (fogy a kötvény a piacról), míg Augusztusban éppen nullára jön ki.

Egyszóval egyenlőre nincs egyértelmű jel, a főbb indikátorokba mind bezavarnak külső források, illetve kozmetikázott kínai adatokkal találkozhatunk. A legutóbbi beszerzési menedzser index azért is kelthetett ekkora pánikot, mivel ha már kozmetikázva is csak csökkenő trendet tudnak felmutatni, akkor tényleg gond van.

Ezzel együtt (az autóiparon kívül, ahol a kínai fogyasztás erősen bekavar) Európa mennyiségi lazítása már lassan érezteti hatását, Amerikában pedig a felhalmozott készpénz állomány egy darabig még ellensúlyozhatja az erősödő dollár hatásait. Várhatóan a kínai vezetés is folytatja a stimulust, azonban a strukturális váltás mellett kérdéses, hogy ez mennyire lesz érezhető.

Végre nem csak a részvényesek örülhetnek

Mialatt a FED épp azt fontolgatja, hogy mikor sokkolja a befektetők többségét egy idei kamatemeléssel (jelenleg szeptember vagy december van terítéken), addig a szóban forgó mennyiségi lazítás épp a véghajrára tartogatja erejét.

Természetesen rémhírként jelent meg a minap az az ábra, ami bemutatja, hogy a válság óta eljött ez első negyedév az amerikai részvénypiacon, amikor az üzemi eredmények alulmúlják a részvényesek juttatásait. Azonban nem kell feltétlenül kapzsi kapitalistákra asszociálnunk a hír hallatán, és az S&P 500 tagjai sem fogják lehúzni a rolót emiatt.

Az amerikai mennyiségi lazítást számtalan intrika érte, mondván, hogy terminológiája miatt csak a Wall Street profitál belőle, és a reálgazdaság nem részesül a központi bank éltető forrásából. Itt érdemes egyik oldalról megemlíteni, hogy az amerikai átlag háztartás megtakarításának mintegy 40 százaléka van részvényekbe elhelyezve, ami leginkább nyugdíj megtakarításokat képez, így hosszabb távon ezek a befektetők is profitálnak

De a lényeg most jön: a kinyomtatott dollár milliárdok egy jelentőse része lecsapódott a vállalati szektorban, akik ezt részvény visszavásárlásokon keresztül juttatták el a tulajdonosoknak. Miért nem osztalékként? Egy, a vezetők valószínűleg tudták, hogy az ekkora mértékű kifizetések (a részvény állomány 6 százalékkal csökkent a válságot követően a BCA felmérése alapján) csak átmenetiek. Részvény visszavásárlási programokat könnyebb visszavonni, mint osztalékot csökkenteni. Kettő, az alacsonyabb részvényszám az egy részvényre jutó eredménymutatókat pozitívan befolyásolja, így a menedzsment is jobb színben tűnik fel. Emellett miután a készpénz nem termel profitot, így az eszközarányos megtérülést is lehetett javítani.

Azonban úgy tűnik a vállalatok elkezdték leépíteni készpénzállományukat az utóbbi hónapokban. Miért jó ez a gazdaságnak? A készpénz egy része ezáltal bekerül a körforgásba, élénkíti a keresleti oldalt, és végső soron inflációt okozhat. Ezzel a FED egy rég dédelgetett álma válhat végre valóra.

Ússzunk az árral

Az, hogy a közszféra kevésbé hatékonyan tudja allokálni erőforrásait, mint a magánszféra nem új keletű közhely. Ennek talán egyik legfontosabb oka, hogy tömegben jobban érvényesül a birkaszellem, és adott esetben nem éri meg nem hülyének lenni.

Amin épp megütközött a szemem, az az orosz regionális és önkormányzati adósság. 2012 óta majdnem megduplázódott ez az adóssághegy (jelenleg 42 milliárd dolláron áll), de ami a legnagyobb baj, hogy az egyes önkormányzatok bevételeinek 100-140 százalékát teszi ki. Valószínűleg nem ez fogja csődbe vinni Oroszországot, hiszen a teljes GDP-hez viszonyítva ez az összeg csupán 2 százalékot tesz ki, de a belpolitikában még okozhat fejfájásokat.

A helyzet nagyjából egységes az összes orosz önkormányzatnál. 2012-ben több elnöki rendelet is könnyítette a szociális kiadások növelését, aminek eléréséhez az önkormányzatok idegen forráshoz nyúltak. De mindenki? Amikor nincs miből visszafizetni, és minek után nem beruházásra megy el nem is lesz?

Úgy tűnik igen, ismét győzött a birkaszellem. Nyilván több helyi vezető is a saját újraválasztására gondolt miközben a tolla sercegett a hitelpapírokon, a prúdenseknek pedig nem éri meg nem követni őket. Tegyük fel, hogy vannak akik nem követik a példát, továbbra is fenntartható szinten tartják a költségvetésüket. A hitelfelvevők becsődölése esetén joggal számíthatnak rá, hogy velük fizettetik ki az így keletkezett „közös” adósságot. Egyszerűen nem éri meg nem belemenni a nyilvánvaló hibába.

Ne értsen félre senki, nem vagyok a gazdasági Darwinizmus híve, de a „nem hagyjuk az út szélén” humánus, és a „csinálj csak bármit, majd kifizetjük” paternalista elgondolások között ég és föld a különbség. Habár próbálják utóbbit az előbbi köntösébe bújtatni.

Csak hogy hozzak egy hasonló példát a magánszférából. Warren Buffett még az 1960-as években vette meg a National Indemnity névre hallgató amerikai biztosító céget. A szektorban épp heves árverseny alakult ki, és tolongtak az egymás alá ígérő, vásárlók kegyét kereső biztosítók a piacon. A versenytársak normális működése (prémiumok gyűjtése/kifizetése, operatív költségek) veszteséges volt, és csak a parkoltatott prémiumok befektetése mentette meg az eredményt. Ezzel szemben Buffett cége nem vett részt az árversenyben, operatív szinten is nyereséges maradt, és bár komoly piaci részesedést vesztett a vállalat, így a bikapiac végével is talpon tudott maradni.

És hogy miért érte meg ez a gondolkodás? Mert nem kényszerítette senki arra, hogy a felelőtlen üzleti politikát folytató biztosítókat ő mentse ki. Ergo, a közt összefogó helyzetben megéri követni a csordát, még ha a szakadék felé is tart, hiszen az elszámolás közös, így is úgy is részt kell vennünk. De olyan helyzetben, ahol a nyereség és a felelősség vállalás is egyéni megéri prudensnek maradni.