A tőzsde világa a
végletekig, matematikailag leegyszerűsítve egyetlen kereskedés típustól függ:
kockázatot vállalok hozamért cserébe. Minden egyes értékpapír, index,
derivatíva vagy kész portfólió felírható két dimenzió használatával: átlag
volatilitás és átlag hozam. Ha a két változó optimális párosításáról van szó,
akkor beszélünk a tőkepiaci hatékonyságról. Fontos, hogy az optimális nem az
évi 15-20 százalékos hozam 0 kockázatot jelenti. Olyanokkal csak a piramisjátékok
hitegetnek. Bizonyos mértékű extra hozamért cserébe igenis kénytelenek vagyunk
kockázatot vállalni.
Optimális
párosításokról lehet abszolút és relatív értelemben is beszélni. Abszolút
értelemben véve a hozamnak hosszú távon legalább a kockázat mentes hozamot kell
ígérnie plusz kárpótolni az árfolyam ingadozás okozta veszteségekért. Relatív
értelemben a piacon fellelhető lehetőségeket kell összevetítenünk, és adott
hozamszinthez a legalacsonyabb volatilitást ígérő pozíció mellett döntenünk.
Avagy ezt megfordítva, adott volatilitáshoz a legmagasabb hozam lehetőséget kell választanunk, értelem szerűen
Szerencsére ma
már ezt nem kell nekünk végig számolni. Úgynevezett hatékonysági határok (angol
’Efficiency frontier’) meghatározásával több szolgáltató és hírportál is
foglalkozik, melyekről azonnal leolvashatjuk a kívánt értékeket. Az úgynevezett
Sharpe-mutató használatával ugyan ezen logika mentén rangsorolhatjuk az egyes
portfóliókat: egy egységnyi kockázatért hány egység hozamot kapunk.
Példa egy
hatékonysági határ ábrára
Miért fontos
mindez? Manapság egyre nagyobb teret hódítanak a fix kockázattal járó befektetési
alapok. A korábban elterjedt tőke garantált társaik az alacsony
kamatkörnyezetnek köszönhetően mára kikerültek a piacról. A tőke garantálása
egyszerűen azt jelentette, hogy az alap diszkontálta a nominális tőkét
jelenértékre, majd a különbséget kockázatos eszközökbe fektette. Így ha az el
is bukott, a befektetett tőkét legalább visszakapták a befektetők. Az alacsony
kamatoknak köszönhetően a diszkontálás már nem hagy mozgásteret a kockázatosabb
eszközöknek.
Amellett, hogy a
tőkegarantálás már nem megoldható, szól még egy indok a fix kockázatú alapok
mellett: nyíltvégű alapok esetén is alkalmazható. A megoldás rendkívül
egyszerű: kineveznek egy fordulónapot éven belül, minden évben ezen a napon
megállapítják az aktuális piaci értéket, majd ehhez mérten egy 5-10 százalékos
sávot húznak az aktuális érték alatt. Amennyiben az árfolyam közelíti a sáv
határát úgy a kockázatos eszközöket likvidálják a portfólióból, megelőzve ezzel
a tűréshatáron kívüli veszteséget.
Az elmélet igen
jól hangzik, azonban van egy buktatója. Amennyiben a kockázatos eszközök
likvidálásra kerülnek az újabb fordulónapig nincs mozgástere az alapnak, így a
fenti kockázat/hozam mechanizmusból kiindulva hozamra se nagyon számítsunk.
Ennek a mozgástér
mechanizmusnak köszönhető az is, hogy esések után lesz az alap tele kockázat
mentes eszközökkel, amelyek a fellendülésből/felpattanásból nem részesednek. Ezzel szemben a bika piac végén lesz a kockázatos eszközök aránya a legmagasabb.
(Erről bővebben CPPI számítás alatt lehet olvasni; egyszerűen magasabb
mozgástér = magasabb vállalható kockázat, ergo több kockázatos eszköz)
Amit ennek
ellenében, alternatívaként tehetünk: a piac alján, összezuhanás után
vásároljunk be kockázatosabb eszközökből, majd a bika piac fejlődésével a
hozamból vegyünk kockázat mentes eszközöket (például rövid lejáratú
állampapírokat). Így a piac tetején portfóliónk a piacnál alacsonyabb veszteséget
könyvelhet el.
