A
magyar monetáris rendszer működésének miértjéhez egészen az 1990-es évek
elejéhez vissza kell nyúlnunk. A rendszerváltást követően a forint jelentősen
veszített értékéből, hosszasan 20% feletti inflációs értékeket produkálva,
rövid ideig még 30 % felett is tartózkodott a ráta. A jegybanknak a kamat
politikájához kellett nyúlnia, hogy megfékezze az árak elszabadulását, ami a
2000 évek elejére sikerült is, részlegesen. Az infláció és az alapkamat is 10%
közelébe süllyedt.
Magyar infláció év/év (bal tengely, fekete trend); Magyar alapkamat (jobb tengely, kék trend)
forrás: tradingeconomics.com
Ilyen
kamatszintek mellett természetesen nem állíthatjuk, hogy serkentőleg hatnának a
hitelfelvételre, így a fogyasztások és beruházások akadoztak, ami visszafogta a
termelés növekedését. Ekkor jött a magyar rendszer csodacsatárja, a
devizahitel. A devizahitel lényege, hogy bankunk devizában vesz fel hitelt a
bankközi piacokról/von be forrást betétekből; melyet aztán egy deviza
konverziós ügylettel forintban folyósít a hitel felvevőjének. Miért jó ez?
Forintot költ el a felvevő a magyar piacon, míg svájci frank kamatot fizet,
mely 0,5-3,5% alapkamattal dolgozik 10 % helyett. A forint is erős tudott
maradni a magas kamatok miatt, mely elrejtette a devizahitel egy igen jelentős
veszélyforrását. A gazdasági növekedés természetesen elindult, melynek a 2007
válság vetett aztán véget.
A
válság bekövetkezte után azonban a magyar monetáris politika igen komoly
csapdába került. Emeli a kamatokat, és megpróbál segíteni a forint gyengülő
árfolyamán, avagy csökkenti a kamatokat, cserben hagyja a gazdaság devizahiteleseit
(melynél ne feledjük el, a mai napig az állam egy igen komoly adós, jelenleg is
41% devizaadóssággal rendelkezik [forrás: ÁKK]) és az alacsony kamatokkal
próbálja ösztönözni a fogyasztást. Utóbbi a vagyonhatás miatt valószínűleg nem
is működött volna, hiszen a megemelkedett adóssággal rendelkező lakosság, cégek
és az állam sem vett volna fel új forint alapú hitelt, csak azért mert az
olcsóbb, mint korábban.
Bár
a devizahitelek leépítésének folyamata jelentősen előrehaladt, a kamatpolitika
csak részlegesen tudott visszatérni a normális kerékvágásba. A folyamatosan
csökkenő kamatok egyetlen igazi haszonélvezője az állam, aki olcsóbb és olcsóbb
módokon tud forrást bevonni. Itt tegyük hozzá, hogy egy államnak akkor is
hitelt kell felvennie, ha nem akar bővülni, mivel bevételei szakaszosan folynak
be, így ki kell tölteni a két kifizetés közötti gap-eket. Ergo az államnak nem
mindegy mennyi a mindenkori kamat, mivel nem igen tudja eltolni a hitel
felvételét, ha épp kedvezőtlenek a kondíciók. A másodlagos haszonélvezők
természetesen azok, akik állampapírba fektettek az évek során, de ez nem
tartozik szorosan a témánkhoz. Erre az unorthodox helyzetre (a kamatpolitika
már nem elég befolyásoló) válaszolt a jegybank unorthodox módszerrel: az ingyen
hitellel és az ebből fakadó kettős kamatkörnyezettel.
