Kivételesen nem
egy újabb központi banki ’csodafegyverről’ lesz szó, hanem egy sokkal kényesebb
témáról, a vagyoni egyenlőtlenség témájáról lesz szó. A vizsgálódás ezen belül
is jelenleg az Egyesült Államokra korlátozódik, azonban a következtetések nem
veszítik érvényüket a tengerentúli területek elhagyásával.
A növekvő vagyoni
különbségek a társadalomban már már riasztó méreteket öltöttek az elmúlt
időszakban, és itt nem csak az zavaró, hogy a szomszédom szomszédja többet
keres, de hogy egész társadalmi rétegek látszanak végleg elszakadni egymástól.
Ez előbb utóbb a tőke monopolizálódásához, illetve átjárhatatlan társadalmi
korlátokhoz vezethet. Joseph Blasi, amerikai közgazdász professzor, nemrég a
jelenlegi állapotot találóan inkább a feudalizmussal azonosította, mintsem
kapitalista berendezkedéssel.
Az elmúlt
hetekben a szaksajtóban viszonylag nagy port kavart a Gravity Payments amerikai
start-up cég esete. Röviden annyi történt, hogy a cég vezérigazgatója, részben
saját díjazásának csökkentésével, kiegyenlítette az alkalmazotti fizetéseket.
Ezzel sikeresen majdnem csődbe juttatta cégét.
Bár a hír
hallatán sokak tapsikoltak örömükben, mondván, hogy itt az élő példa, hogy a
kommunizmus nem életképes, ez talán némileg túlzás. Először is ha már élő példa
kell ott van a Szovjetunió, ahol azt sem lehet állítani, hogy csak azért nem
életképes, mert a kapitalizmus fertője veszi körül; akkor egy fél világon nem
működött az elmélet. Másodjára ezt nem nevezném kommunizmusnak, hiszen az egyik
legfontosabb alapelv, a tőke közkézbe vétele nem valósult meg.
Azonban egyvalami
valóban világos lett: annyit érsz amennyit megtermelsz, amely érték nagyban
függ a tömegek, és nem csak egy-két gazdag ember, ízlésétől, fogyasztási
szokásától. A csődközeli helyzet egyik okozója a menedzsment leamortizálódása
volt. A menedzserek legnagyobb része elhagyta a céget, minek után a pályakezdő
fizetések megegyeztek az övéikkel. Sokszor a ledolgozott munkaórák száma volt a
vitaalap a konfliktusok során, azonban az alábbi ábrákon is látszik, hogy ez
messze nincs összhangban a teremtett értékkel.
Forrás: The Economist
Ahhoz, hogy megértsük mit szül
az, ha a juttatások kiegyenlítődnek, és megszűnik a motiváció a versenyre az
alábbi ábra nyújthat példát. Bár, mint valószínűleg már sokan olvasták, ez sem lesz már sokáig helytálló példa, de nem a versenyhiány miatt nem.
Megoldások a
problémára lehet a „kommunizmus”, vagy épp hogy kapitalizmus normál
irányába való fordulás, és az alkalmazotti bérezésbe részben belekalkulálni a
profit egy hányadát. Ez nem tiszta veszteség a tulajdonosnak sem, hiszen így az
alkalmazottak motivációja növelhető. Ugyanakkor sajnos a már-már utópisztikus
elgondolást sem lehet teljesen kiaknázni.
Aki fektetett már
vállalatokba, például részvényeken keresztül, az tudja, hogy a magasabb
hozammal még valami társul: magasabb kockázatok. Felmerül hát a morális kérdés,
hogy szabad e, ha csak részben is, valakinek a bérezését a bizonytalan piaci
ciklusokhoz kötni, aki épp csak kijön a hó végére. Ez szintén csökkenthető lenne a társadalom egészében a középosztály bővítésével, amely már önmagában egyenlőbbé tenné a mérleget a magasabb hozzáadott érték előállításával.
A kérdés nem
egyszerű, és valószínűleg éveket lehetne vitatkozni a témában, így csak egy
záró gondolatot illesztenék ide: habár a jelenlegi bérezési sémák legnagyobb
része fix, itt is van kockázat. Egy gazdasági lejtmenet esetén a fogyasztás
csökkenése miatt ezt a fix összeget is el lehet veszíteni. Talán felxibilisebb
bérezés mellett a személyi ráfordítások automatikusan adaptálódnának, így az
adott munkaerő képes lenne kitermelni a költségét és, ha kevesebbet is, nem
kellene teljesen a jóléti intézkedésekre hagyatkoznia.
