Folytatjuk
makroökonómiai sorozatunkat, most is a külkereskedelem, államközi hitelezés és
folyó fizetési mérlegek lesznek a központban, csak kissé általánosabb
kontextusban. A vizsgált elv, ahogy a címből is kiderül, a neo-merkantilizmus
névre hallgat, amely több fejlődő ország politikáját és gazdasági hozzáállást
határozta meg az elmúlt néhány évtizedben. Az elv maga az egyik legelső
közgazdasági elvből a merkantilizmusból ered, mely még a XVII-XVIII.
századokban örvendett hatalmas népszerűségnek a korai "közgazdászok"
körében, és amelynek akkori elsődleges célja a nemesfém felhalmozása volt. Az
elvet Adam Smith "Wealth of Nations" című műve kérdőjelezte meg
először, amivel elindult a klasszikus közgazdaságtan iskolája.
A
modern merkantilizmus elsődleges célja a pozitív külkereskedelmi mérleg elérése
(nagyobb export mint import), és ezáltal a külföldi devizák ("modern
aranytartalékok") felhalmozása. A sarkalatos pont ennek elérésekor a
kompetitív előny megteremtése a világpiacon, mely a feltörekvő országoknál az
alacsony bérszintek miatt általában sikerül is, ha csak rövid távon is olykor.
Nem csoda, hogy több ország ezt az elvet követte a 21. század kezdetén és az
azt megelőző évtizedben (India, Kína, Brazília, Oroszország), ha működik akkor
jónak kell lennie. Az elv ott kezd el rosszul működni, amikor a belső jólét
megvalósul és az emelkedő bérszinteknek köszönhetően az egykori kompetitív
előny elkezd erodálódni. Ekkor lép általában életbe a klasszikus
közgazdaságtan, melynek egyik legfontosabb alapelve továbbra is a kompetitív
előny, de egy merőben más megvilágításban. Adam Smith szerint minden
gazdaságnak azt kell gyártani, amiben a legjobb a világgazdaságban, ezzel
biztosítva a javak legbővebb ellátását. Utóbbi esetre tökéletes példa Japán a
második világháború és az 1980-as évek "beérése". Míg kezdetben a
könnyű és nehéz ipari ágazatok teljes skálája megtalálható volt a Japán
gazdaságban fejlődése során csak az igazán erős húzóágazatok maradtak meg
(elektronika, járműgyártás), melyek azóta is az első helyen szerepelnek a Japán
gazdaságon belül.
Miért fenntarthatatlan a
neo-merkantilista politika?
A
rövid válasz írásunk címében rejlik: ha végtelenítve lehetne csinálni vagy a
modern rabszolgaság egy formáját kapnánk, vagy egy óriási buborékot (mely lehet
az első eset következménye is). Hogy miért? Ahogy előző, Kína és az USA
kapcsolatát vizsgáló cikkünkben is rávilágítottunk, mint minden mérleg egy
gazdaság fizetési mérlege sem lehet egyensúly nélkül. Amely pénz az egyik
csatornán bejön annak a másikon távoznia kell. A külkereskedelmi mérleg pozitív
állása tőkekivitelt von maga után, míg a magasabb import tevékenységet csak
külső forrásból, tőke behozatallal lehet fedezni. Egyszerűsített példánkban
csupán két ország alkotja az egész világgazdaságot. "A" ország export
többlettel rendelkezik, míg "B" ország külső forrásokat kénytelen
bevonni (jelen esetben csak "A" országtól tudja ezt igényelni), hogy
fedezze import többletét. "A" ország saját pénzét kapja vissza,
hiteleken keresztül. A rabszolgaság ekkor többféleképpen is érthető. Egyik
részről az import többlettel rendelkező ország dolgoztatja a másikat, ám ezt
csak hitelekből teheti meg, tehát egy pont után ők minden pénzüket hitel törlesztésre
kell hogy költsék, hogy kikerüljenek az adósság spirálból. Ha nem törlesztenek
minden szereplő óriási veszteségeket szenved el. A hitelező nem képes tovább
gyártani, a hitel felvevő nem tud árut vásárolni. Ha tovább folytatódik a
játszma, és "B" ország törleszt onnantól csak "A"
országbeli hitelezőknek robotolnak. Ez a modell természetesen többszereplős
világgazdaságra ugyan így áll.
Miért releváns ez a kérdés ma?
Egyik
részről Kína eddig a fenti példa "A" országának szerepében volt, ám
lassan a belső jólét növekedésével kénytelen lesz átállni a klasszicista
gazdaságok sorába és eldönteni mely iparágakba érdemes invesztálni. Második
indok a Brazil gazdaság, melynél a külkereskedelmi többletet nyújtó bányászati ágazat
nem fenntartható módon működött és egy egész ország lett kizsákmányolva saját
maga által. Ebbe a csoportba tartoznak még a túlzottan fosszilis nyersanyagokra
támaszkodó gazdaságok (Arab olajexportőrök, Oroszország), melyek a tartalékok
elfogyásával kénytelenek lesznek átállni egy fenntarthatóbb gazdaságpolitikára.
A
harmadik szereplő Japán, aki a másik oldalról közelíti meg a kérdést. Túlzott
hitelfelvétele (200 % GDP arányos államadósság) lassan a fizetésképtelenségig hajszolja
az országot. Jelenlegi 1% kamatszintek mellett a költségvetés 23 %-a megy el a
kamatok törlesztésére. Mint a számok mutatják ha a hozamszintek 3%-al
növekednek úgy közel az egész költségvetés hiteltörlesztésre mehet el. Ez
szintén aktuális kérdés, minek után a jegybank -1%-ról 2%-ra akarja emelni az
inflációt, mely pont az ominózus +3% emelkedést idézheti elő, ha a befektetők
ragaszkodnak a jelenlegi reálkamat szintekhez. Az adóssághegy pedig egyenlőre
még növésben van.
