A 2008 pénzügyi válság
a mai napig felkapott téma, hiszen mindenki, legyen az a magán vagy
közszférában, a válság hatásaira hivatkozik, amikor meg kell indokolnia
lépéseit. Habár kétségtelen, hogy a jelenség világméreteket öltött és mindenki
életére kihatással volt, mint minden földrengésénél az epicentrum a
legérdekesebb. Főleg azért, mivel a szóban forgó epicentrumot tartották a „kéreg”
legstabilabb pontjának. Hogy bizonyulhatott mégis a leggyengébbnek? Számos film
és tényfeltáró sorozat próbált utána járni a témának, elég csak Michael Moore,
Capitalism: A Love Story (Kapitalizmus: Szeretem), vagy Charles Ferguson,
Inside Job (Bennfentesek) című ikonikus munkáira gondolni. A konklúzió
általában ugyan az, legyen szó dokumentum filmről, elemzésről vagy
újságcikkről: kapzsiság, deregularizáció, sőt néhol még maga a kapitalizmus
intézménye is.
Habár az első
kifejezés nagyon hangzatos, kiváló retorikai kifejezés; a második rendkívül
tudományos, ám az egyszerű ember számára nem épp sokat mondó, a harmadik
kifejezés hagy némi kívánnivalót maga után. Ugyanis ha jobban megvizsgáljuk a
sokak által kifogásolt cégek viselkedését, láthatjuk: az elég messze áll a
kapitalizmus elveitől. A kapitalizmus néhány hangzatos definíciója, olyanok
mint a szabad verseny, profit orientáltság egyáltalán nem érvényesültek. Hogy
lehet szabad versenynek hívni azt, ahol nem csak a pénzügyi, de minden szektorban
4-5 nagyvállalat irányít gazdasági és politikai erejük miatt? A profit
orientáltság habár túlzottan is érvényesült egyes körökben, az első ismérv
alapján ezt a fogalmat ki kellene terjeszteni a piac összes szereplőjére, melyet
a monopolista vagy oligopolista piaci berendezkedés nem tesz lehetővé.
Sokan mondhatnák, hogy
az egyéni hitelek felvétele/fogyasztás felpörgetése szintén a profit orientált
viselkedéskörbe tartozik, ám ez a kijelentés több sebből is vérezne. Első, és
talán legobjektívabb ellenérv: az adósság egy főkönyvben (legyen az cégé, vagy
magánszemélyé) sosem a profitot erősíti, akkor sem ha kezdetkor a
pénzeszközöknek köszönhetően az aktívák is növekedtek. Kettes ellenérv: hacsak
nem egyéni vállalkozóról van szó az egyéni profit nem tartozik a kapitalista
profit orientáltság fogalmába. A profit orientált viselkedés mögött szükség
szerűen kell valamilyen terméknek, szolgáltatásnak, de legkifejezőbben:
HOZZÁADOTT ÉRTÉKNEK állnia. Ha csupán beteszünk a centrifugába egy zsák pénzt
(értsd gazdasági körforgás) és megpörgetjük senki nem lett gazdagabb, csak egy
halálos dominót építettünk fel (ahogy az történt 1980-2008 az USA-ban).
Végül és nem utolsó
sorban, az egyik legfontosabb alapelv sérült, amikor az amerikai kormány 700 000 000 000
dollárral a bankokat segítette ki. A magasabb hozammal magasabb kockázat jár,
és vice versa. Kapitalizmusban ennek a két „árucikknek” a váltása 1:1 vagy
közel 1:1-ben zajlik. Amikor a bankok a legmagasabb kockázati kategóriájú termékekkel: sub-prime-on alapló derivatívákkal kereskednek tőkeáttétellel (a
kockázatosság orgiája), majd ráveszik a kongresszust, hogy fizesse ki őket
dolláronként 100 centtel az elv két lábbal van a sárba tiporva. Ez nem csak
közgazdasági, de alapvető elveket sért, többek között a „zero-sum game” (vagyis
azt az ökölszabályt, hogy summa mindig = 0) illetve a nagy számok törvényét is egyszerre;
lényegében: végtelen sok üzletet véve nem lehet a végén pluszban kijönni.
Záró gondolatként egy
személyes vélemény: minek után a mai társadalom odáig jutott, hogy képtelenség,
hogy az egyén teljesen önálló legyen az egyénnek a társadalomban való éléshez
specializálódnia kell egy bizonyos területre (ez lényegében az Adam Smith-i
competetive advantage vagyis versenyelőny elv újraértelmezése). Mint ilyen, a
pénzügy is egy külön terület, és létjogosultsága van egy modern, szofisztikált
társadalomban, csak úgy, mint a tanárnak, kétkezi munkásnak, vagy orvosnak; a
gond ott kezdődik ha az orvosom a halálomból akar hasznot húzni, vagy a tanár a
megbuktatásommal jut egy kis extrához.
